Hajnali 5-kor csipog az óra, fél6-ra ki is kászálódom - 1 óra 20 perc alvás után - gyors kényszerzuhany, hiszen a következő 24 órában erre nem lesz lehetőség. Még egy utolsó agypörgetés, és nyugtatás, hogy tényleg minden megvan, búcsú a lakástól, és húzás lefele, ahol Veron és szülei már várnak.

Lőkös Ildi alias aggódó Veron Anya talpig sminkben - pedig nincs is színházi premier - ez megható. Laci alias Veron Apa menő új farmerben és rendezői napszecsóban. Plusz Veron, aki mindegy, hogy most hogyan, kint majd úgyis formába kerül.

A kocsiban már kevésbé egységes az összkép, pláne azt illetően, hogy a Bakáts térről merre vegyük az irányt Ferihegy felé. De én ezt már fel se veszem. ahogy azt sem, hogy 10 perc múlva újra a tér mellett haladunk el…

A következő mitfárer kérdés Ferihegy-Szolnok elágazásnál merül fel, mikoris Ildi jó dramaturghoz illően bedobja: „De miért nem mentek inkább Szolnokra? Ennyi pénzből ott is nagyon jól ellenétek!”

Ferihegyen kiderült, hogy bár valóban nagyobb lett, a padok számát elfelejtették újratervezni, így kénytelenek lettünk a becsekkolás előtti pultoknál piacozni, vagyis csomagjaink tartalmát kiömleszteni a földre, hogy még utoljára számot vessünk, mi az, ami kikerülhet a zsákból. Hiába könyörögtem Veronnak, hogy a 2 hosszú ujjún túl, a plusz 2 esőkabát kicsit túlaggódott helyzet, de nem engedett. „Majd max útközben kidobom” felkiáltással mindkettőt begyűrte, amit természetesen azóta is ott cipel. Sebaj, a megengedett 8 kiló helyett 18 kilóval felengedték zsákjainkat kézipoggyászként.

Soha ne pakoljátok túl a zsákjaitokat! Egy hátizsákba, nem annyit teszünk, amennyi rajta ugrálva, maximálisan belefér! Mert ez esetben, ha bármi kell, csak a zsák teljes tartalmának kipakolásával nyerhető ki. És ez minden egyes alkalommal idegrohammal ér föl. Erre mi először az átvilágításnál jöttünk rá, a laptop kirángatása miatt, ami épp 10 perce került balek módon a csomag legaljára.

Mindenkinek megvan a gyengéje. Veroné például az, hogy imádja kenegetni magát a duty free shopok teszter-krémjeivel. Ezt a kijevi repteret látva megértem. Ez az a repülőtér, ami tényleg semmi másra nem alkalmas. És mikor épp figyelmeztetném, hogy 2 éve ugyanitt kapott – amúgy valami nagyon menő krémtől – felpuffadó bőrallergiát, már keni is a kezemre az idei választását, a következő magyarázattal: „Jaj ,dehát olyan száraz a kis kezed”. De mi ez a szag?- merül fel bennem a kérdés „Veron mit tettél rám?", fordulok kérdően felé. Ő pedig csillogó szemmel csak ennyit mond: „Hát egy eredeti Lancome krémet!”. Azért én a biztonság kedvéért megkérdezem: "Jó, de mire van?" Veron megnézi a tubust, majd megjegyzi: "Jaj bocs, ez lábra"

Az én gyengém, legalábbis a repülésnél, hogy ablak mellett üljek, szigorúan távol a szárnytól, hogy az bele ne harapjon a kilátásba. (Hiszen a repülésben a legjobb, bámulni föntről, hogy milyen lent és egy pillanatra se belegondolni, hogy lentről nézve milyen bazi magasan szakítunk a semmiben.) Mindezen igényeimet akkurátusan jeleztem még Pesten a check-innél.  Ehhez képest ide kaptam a jegyet Kijevig:

Mindezt elpanaszoltam a kijevi beszállásnál, és kértem őket, ellenőrizzék, hogy legalább innentől Bangkokig már jól foglalták be a jegyem. Ezután hárman molyoltak a számítógépnél, majd biztosítottak róla, hogy minden rendben lesz. Mutatnám ezek után, hová kaptam a jegyem:

Ebbéli csalódottságomban, de lehet, a lábkrém szagától, vagy attól, hogy indulás előtt még okosan, zárt ablak mellett kifestettem a lakást, gyakorlatilag átaludtam a repülőutat. Csak arra emlékszem, hogy Veron küzdött valami távirányítóval

majd később már csak arra ébredek, hogy dugja a fülembe a leszállózenét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.